Hamarosan megjelenik Fóris Ákos új könyve

„EGY TATÁRJÁRÁS EZ, NEM HÁBORÚ”

1942-ben a keleti fronton a reguláris szovjet alakulatokkal folytatott harcok mellett a magyar Honvédség különböző csapategységei véres és kegyetlen partizánellenes háborút vívtak a németek oldalán. Fóris Ákos a hamarosan megjelenő könyvében a harcokban és az azt követő „partizánvadászatban” résztvevő magyar katonák visszaemlékezései alapján idézi fel a nőket és gyerekek is érintő megtorló akciókat.

 Május 12-én a Brjanszki területen fekvő Orlija faluban kilenc magyar katona megcsonkított holttestét fedezték fel az 52. gyalogezred árkász századának katonái. „De megfizettünk érte. A lakosságból a férfiakat, mintegy 49-et egy gödörbe terelték össze, és géppuskával kivégezték. A nők, gyermekek ki lettek kísérve a határba és szélnek lettek eresztve. A faluból pedig kő kövön nem maradt” – írta naplójába ifjabb Boross István tartalékos honvéd.

 A másnapi „partizánvadászaton” még radikálisabban léptek fel:

„A bosszú Istene elindult a partizánok ellen. Amerre elláttunk, mindenütt égő falvak. 12 órára egy községbe értünk. Minden ház ég. A falu egész lakosságát összeterelték és mind[et], kivétel nélkül felgyújtott kivégezték. Soha nem felejtem el, amint egy asszonyt, karján kb. másféléves kislányával lőtték agyon. Mikor az anyja már a földön feküdt, próbált a kis gyerek kimászni a kezei közül, amíg ő is megkapta a golyót. Istenem, milyen borzasztó volt nézni. Egy tatárjárás ez, nem háború. Letakart gödrökből jönnek elő az asszonyok, gyermekek. Nincs kegyelem. Mikor e sorokat írom, körül a láthatár szélén égő, hatalmas lángok, óriási füstfellegek nyúlnak az ég felé. Hirdetve a bosszút. Hátborzongatóan szép látvány ez, a közeledő sötétségben.”

 A május 14-i bejegyzésében már csak röviden és rezignáltan írt:

„Továbbmegyünk, a kép nem változik. Leégett falvak, úton-útfélen szétszórt ruhák, holmik. Hullák, asszony, gyermek, férfi összeégett hullák, ahogy jöttek. És a falvak égnek. Nézem az összerombolt falukat. Nem írok róluk többet, nem bírom idegekkel."

 Az 52/III. zászlóalj történetét megörökítő verses költeményében Sztanek János tizedes is hasonlóképpen írt a partizánellenes harcot övező bosszúlégkörről:

„Amerre csak járnak, szennyes ez a táj,

Megjelent a tűzkakas partizán otthonán,

Pusztuljon e nép a föld felszínéről,

Ne beszélgessen többé felkelésről.

[…] Pusztuljon a néped, pusztuljon a falvad,

Ha a zászlóaljat ismét megtámadtad."

 A nőket és gyermekeket érintő megtorló akciókat a partizánokhoz fűződő – vélt vagy valós – rokoni kapcsolatok is kiválthatták. Daróczi Gyula, a 40/I. zászlóalj honvédje 1942. május 20-án a következőket jegyezte fel a naplójába:

„Sok pincében asszonyok vannak, a mi hívásunkra reszketve bújnak ki. Kegyelem nincs, lőjük agyon még a karján lévő gyereket is. Ezeknek a férjük is partizán”.

 Boross István a naplójában megörökítette a lakosság kitelepítését is:

„Ma szemtanúja voltam az egyik nagy falu kiürítésének. Láttam, amint minden ember a hátán vitte szegényes batyuját. Kötélen vezette tehenét, kecskéjét, birkáját. Rengeteg a gyerek. Micsoda civilizálatlan, sötét nép. Nem lehetett semmit látni rajtuk. Úgy vesznek mindent, ahogy jön. Egy könny[et], egy szomorú pillantást nem látni rajtuk, mikor elhagyják otthonukat. Mi lenne nálunk, ha így történne. Rágondolni is rettenetes. Inkább itt maradni még egy évig, de ez a mi családjainkkal meg ne történjen.”