A tanácsköztársaság utáni felelősségre vonások
és a kommün társadalmi bázisa
_edited.jpg)
A jogszolgáltatás működésének vizsgálata az egyik legfontosabb eleme a történeti forráskutatásnak. A bírósági eljárások kutatása egyáltalán nem csak a bűntettről és a büntetéséről szólnak, hanem komoly társadalomtörténeti következtetéseket is lehetséges levonni nagyobb számú peranyagból.
A kutatás célja, hogy a Tanácsköztársaság bukása után lefolytatott büntetőügyek vizsgálatával választ adjon arra a kérdésre, kik voltak a magyarországi bolsevik kísérlet "hétköznapi" fenntartói, a közigazgatás, a bíráskodás, a karhatalom irányítói, illetve rajtuk kívül kik szimpatizáltak nyíltan a proletárdiktatúrával.
A büntetőügyekben számos bűncselekmény vádja merül fel (pl. zsarolás, izgatás, személyes szabadság megsértése), ennek megfelelően a büntetések mértéke is az elképzelhető legszélesebb tartományban húzódik: a néhány napos fogházbüntetéstől a főbenjáró büntetésig tart a skála.
A fenti kutatással összefüggésben annak a kérdését is vizsgálom, hogy kikre támaszkodhatott a Tanácsköztársaság az erőszakszervezeteken és a terrorkülönítményeken kívül mindennapi hatalma fenntartásában.
Közhelynek számít, hogy a szervezett munkások, a hadirokkantak és a radikális értelmiségiek voltak azok a csoportok, amelyek hosszabb-rövidebb ideig a diktatúra mögött álltak, nyitott kérdés azonban, hogy más társadalmi csoportokban volt-e nyitottság a kommün felé. Vizsgálatra érdemes az is, hogy a külpolitikai kudarcon és a katonai vereségen – mint nyilvánvaló okokon – kívül milyen tényezők okozták a Tanácsköztársaság politikai összeomlását 1919 júliusában.
A kutatás döntően hely- illetve nőtörténeti fókuszú. A Tanácsköztársaság ugyanis a nők politikai-gazdasági-társadalmi emancipációját hirdette, de a hétköznapok gyakorlatában nagyrészt férfivilág maradt. Kérdésfeltevésem a következő: Milyen szerepet vállaltak a nők a kommünben, esetleges szimpátiájuk mennyire volt tartós, s hogyan igyekeztek a nekik papíron megadott jogokat érvényre juttatni?