Szeibert-Erdős András megemlékező beszéde. Dunapataj, 2025. június 22.

Ádám Gellért
1 nappal ezelőtt
6 perc olvasás

Tisztelt Alpolgármester Úr! Tisztelt Jegyző Úr! Tisztelt Képviselők, tisztelt egyesületi vezetők, tisztelt Főgondnok Úr, tisztelt dunapataji polgárok, tisztelt Hallgatóság!

Szeretném előrebocsátani, hogy a beszédben felkavaró részletek is elhangzanak. Előre is elnézést kérek ezért, de az események megmásítása lenne, ha nem beszélnék a végbe ment kegyetlenségekről a szükséges mértékben.

Nagyon köszönöm a felkérést, megtiszteltetés, hogy én tarthatom a megemlékező beszédet. Abból a szomorú alkalomból vagyunk most itt jelen, hogy megemlékezzünk az 1919-es proletárdiktatúra inherens erőszakosságának, a vörös terrornak a legnagyobb tömeggyilkosságáról, amely csaknem napra pontosan 106 éve itt történt. 1919. június 23-án és a következő napokban összesen 63 dunapataji és környékbeli személy vált a terroristák és a vöröskatonák áldozatává. Egyetlen településen, jórészt egyetlen nap leforgása alatt gyilkolták le a vörösterror összes áldozatának több mint 10%-át. Hogy még inkább kontextusba helyezzem ezt a számot, ez a település korabeli lakosságának mintegy 1%-át jelentette. Minden századik ember talán nem fejezi ki jól az emberveszteség mértékét, így engedjék meg, hogy történelmileg is párhuzamba állítsam: nagyjából az 1793-1794-es francia forradalmi polgárháborúnak és terrornak esett áldozatul országos szinten minden századik francia lakos. Nem túlzás tehát, ha Dunapatajról úgy beszélünk, mint az 1919-es forradalmi terror epicentrumáról, vagy legalábbis egyik epicentrumáról.

Engedjék meg, hogy röviden ismertessem, milyen körülmények között, milyen eseményeket követően került sor erre a tömeggyilkosságra. 1919 júniusában a Tanácsköztársaság már közel 3 hónapja gyakorolta a hatalmat Magyarország megszálló hadseregektől megkisebbített országterületén. A katasztrofális közellátási viszonyok és a félsikereket hozó katonai toborzás miatt a diktatúra radikális intézkedésekre szánta el magát: hadkötelezettséget, sorozást hirdetett, s azt is deklarálta, hogy 72 kilogramm gabona fog jutni egy személyre egy évben. Ez az éhkoppot jelentette volna – a háború előtt a szegény cselédek gabonafogyasztása is felülmúlta a 72 kilót – és azt is kilátásba helyezte, hogy jelentős mértékű vagyont fognak elvenni a birtokos parasztságtól. Mindezért „cserébe” pedig a rendszer még véráldozatot is követelt volna a közösség fiatal férfijaitól. A kétségbeesett Duna-Tisza közi falvak és kisvárosok tucatjával lázadtak fel; az ellenállás a Duna jobb partjára, Tolnába is átterjedt. Gellért Ádám történész úgy fogalmazott, „nagyon erős fegyveres magja” jött létre a felkelőknek a vidéken. Kerülném az áthallásos „ellenforradalom” szóhasználatot, s felkelőkként hivatkozom a Tanácsköztársaság ellen fegyvert fogó parasztokra.

A Tanácsköztársaság már az intézkedések nyilvánosságra hozatala előtt elszánta magát arra, hogy kegyetlen példát fog statuálni az esetleges ellenállókon. A felkelés felszámolására a kommün a 40. vörös vasas ezred nagyjából 1200 katonáját vetette be, de nem a „Budapestről összeszedett” munkáskatonák és professzionális tisztjeik határozták meg a megtorlás mértékét és drasztikusságát, hanem az ellenállás felszámolásával megbízott Szamuely Tibor népbiztos és 30-40 fős terrorlegény kísérete, az úgynevezett Lenin-fiúk. A felkelőket faluról falura szorították vissza a következő napokban, s a közeli Solton és Hartán egyaránt brutálisan léptek fel velük szemben. Legalább tucatnyi gyilkosság volt már a vörös csapatok mögött, mire június 23-án felsorakoztak a pataji határban.

Dunapatajon eddigre felszedték a síneket, elbarikádozták az utakat, a lakosság felkészült a harcra. A küzdelem egyenlőtlen volt, a legtöbb pataji szó szerint kapára-kaszára kapott, nem rendelkeztek a létszámukhoz képest sok lőfegyverrel és a tüzérségük, az előbb említett két ágyú is a rossz irányzéka miatt inkább csak pszichológiai hadviselésre volt alkalmas. Így is órákon keresztül tartották magukat a felkelők a túlerő ellenében, miközben mindkét oldalon voltak a harcnak halálos áldozatai. Ahogy Váradi István dunapataji nagygazda írta utólag: „Mondták harclátott emberek, hogy olasz vagy orosz harctéren sem igen voltak tüzesebb ütközetek.” Délután 4 óra körül végül a védelem összeomlott, a harcosok jelentős része a szerb határ felé indult, hogy legalább a saját életét mentse, a vörösök pedig bevonultak Dunapatajra.

Sarcolásra, rablásra lélekben talán felkészülhettek a patajiak, hiszen a fellázadt települések kifosztása bevett eljárása volt Szamuelyéknak. Ami következett, az azonban mindenféle költői túlzás nélkül a rémálmaikat is felülmúlta. A csatától vérszomjassá vált vöröskatonák és terroristák minden válogatás nélkül támadtak a községbeli férfiakra. Nem csupán a hadköteles kinézetűekre, hanem az idősekre és a harcképtelenekre is. A teljesség igénye nélkül sorolva, az utcán üldözték a 46 éves Bíró Sándort és azután egy idegen házba betörve, ahová bemenekült, végeztek vele. Otthonában ölték meg az 56 éves Farkas Sándort és a 74 éves Dudás Antalt. A Dudás család még egy tagját elveszítette aznap, Dudás 19 éves unokája, Dudás József ugyanis azok között volt, akiket a vérengzés következő szakaszában felakasztottak. A süket Siroki Richárdot az utcán lőtték le, amiért nem reagált a felszólításukra. Papp Mihályt meg sem szólították, csak agyonlőtték, miközben a lovát itatta.

A találomra végrehajtott gyilkosságok után a brutalitás fokozódott. A vélt felkelőket a községházára gyűjtötték össze, ahol olyan kegyetlenül kínozták őket, hogy a sokat látott világháborús veteránok sem bírták elviselni a látványt. Gránátnyéllel, puskatussal verték, bajonettel szurkálták a foglyokat. A sokat szenvedett emberek közül végül 14 főt a református lelkészlak melletti gesztenyefákra felakasztottak. Őket még haldoklás közben is verték, aztán a holttesteket meggyalázták. Egy évvel később a patajiak ezeket a fákat szinte mind kivágták, mert nem bírták elviselni a nyomasztó látványukat.

Az alábbi vallomásokat abból a panaszból idézném, amelyet a vörös hadsereg felsőbb parancsnokaihoz nyújtottak be a gyilkosságokban bűnrészes 40. vörös ezred katonáinak feljebbvalói. Ezek tehát azok a szavak, amelyekkel „vörös” üzent „vörösnek” a dunapataji gyilkosságokról, a vallomással személyes kockáztatot is vállalva, tehát az esetleges elfogultság szikrája sem található bennük.

Tóth Péter ezredorvos vallomása: „Dunapataj község előtt volt a zászlóalj kötöző helye. Ide hozták úgy a fehér, mint a vörös részről a sebesülteket. Míg én ezeket kötöztem, közben Szamuely és néhány terrorista jött autóval. Mikor meglátták a kötöző helyen levő sebesülteket, Szamuely parancsára le akarták lőni őket, amit csak erélyes fellépésemmel tudtam megakadályozni. Ezután Szamuely megparancsolta, hogy élve temessem el őket. Parancsát nem teljesítve az összes sebesülteket kocsin Hartára küldtem.” Később egy ismeretlen sebesültet, aki a pataji határban feküdt súlyos lőtt sebekkel, végül mindezen óvintézkedések ellenére mégis meggyilkoltak a vöröskatonák.

Herczog István segédtiszt, aki a későbbiekben is többször felelevenítette az eseményeket, és a dunapataji terror egyik koronatanújának tekinthető, a következő vallomást tette: „Ekkor megérkezett Szamuely elvtárs és a terror csapat által összefogdosott 16 embert 10 perc alatt, kiket a községháza egy szobájába őriztek s körülbelül 3 perc alatt kötél általi halálra ítéltek. Az embereket az udvaron fölállították és a legnagyobb brutalitással ütötték őket puskatussal, kézigránáttal, rohamkéssel szurkálták őket, úgyannyira, hogy karjuk törött, minden testrészük vérzett s a szó legszorosabb értelmében szétmarcangolták őket. Nem tudván ezen kegyetlenkedéseket tovább nézni, bementem a kapu alá, hol egy 17-18 éves fiú jött hozzám és bemutatva érettségi bizonyítványát és utazási igazolványát, jelentkezett és kérte egy társával együtt, hogy mikor utazhat ő vissza Budapestre, honnan a forradalom kitörése napján jött Dunapatajra, élelmiszert bevásárolni. Én haza küldtem azon megjegyzéssel, hogy maradjon otthon, mivel a vonat csak 2-3 nap múlva fog menni. Este a küldönc tudatta velem, hogy ezen két diákot szintén felakasztották.”

A tiszteket felelősség terhelte volna abban, hogy az embereiket nem fékezték meg, erről a már idézett Herczeg a népbiztosok perében így nyilatkozott: „Mikor azt kellett látnunk, hogy a saját embereink is csúfolják a halottakat, mikor a saját embereink is fenyegettek bennünket, akkor nekünk kellett a legjobban vigyáznunk.” Semmiféle csoportnyomás nem magyarázza a vadállati brutalitást, de a pár tucat terrorista példája láthatóan ragadós volt, az események az előre kiterveltségen túlmutattak. A vörösök fegyelme felbomlott és szinte versenyt csináltak a kegyetlenkedésből. A 39 éves Vendég Józsefnek például szintén semmi köze nem volt a harchoz, őt éppen ezekben az órákban hívatták a községházára az elöljárók. Hiába próbálta menteni magát, vitték őt is akasztani. Kétségbeesésében megpróbált a vörösök elől elfutni, erre 22 lövéssel végeztek vele.

Sajnos szót kell ejteni arról is, hogy Dunapatajon nem csak áldozatok, hanem tettesek is voltak. A községben járatlan katonák vallomásai erről nem tudnak számot adni, de a falubeliek is vallomásokat tettek 1919 őszén, amelyekből az derül ki, hogy néhány esetben a haragban álló patajiak uszították egymásra a terroristákat. A források tanúsága szerint tehát néhány áldozatnak azért kellett meghalnia vagy szenvednie, mert a közösséget annak egyes tagjai önző célokból, a saját maguk hasznára elárulták.

Június 23-ával a terrornak még nem volt vége. A későbbi napokban is akasztottak még az úgynevezett vésztörvényszékek mind Dunapatajon, mind pedig Kalocsán. Nem érdemes itt sem jogszerűségre gondolni, a tárgyalásnak csak gúnnyal nevezhető eljárások néhány percig tartottak. Ahogy Dunapatajon, úgy máshol is része volt a kivégzők kegyetlenségének, hogy az akasztás áldozatainak maguk alól kellett kirúgniuk a széket. Aki ezt félelemből vagy dacból nem tette meg, újabb verésekben részesült.

A holttesteket nem engedték méltósággal eltemetni sem. Szamuely Tibor egy frissen özveggyé tett asszonynak azt mondta a maga cinikus stílusában, hogy amennyiben a férje ártatlan volt, tisztességes temetést kaphat. Azon túl, hogy a kijelentés felér egy beismerő vallomással – elvégre a vérengzés értelmi szerzője ismeri el azt, hogy találomra öltek meg embereket – ez sosem történt meg, a gyilkosok nem fárasztották magukat a válogatással. Ebben a hatalmukat visszaszerző falusi kommunisták is bűnrészesek voltak, akik azzal utasították vissza a már említett fiatalember, Dudás József méltó eltemetését, hogy „ilyen dögöknek nem való a koporsó”. 42 áldozatot mésszel leöntöttek és egymásra dobálva temettek tömegsírba. A mai napig itt porladnak ennek a 42 embernek a csontjai, ahol most állunk. A proletárdiktatúra bukása után arról írtak a lapok, hogy „Dunapatajon minden háznak van halottja”.

Megemlékezésem zárásaként arra szeretném biztatni a Tisztelt Jelenlévőket, hogy tiszteljük meg ezt a közösséget azzal, hogy az áldozatok emlékét életben tartjuk és igyekezzünk mindent megtenni annak érdekében, hogy a tömegsírban heverők három-négy emberöltő után méltó végtisztességben részesülhessenek. 1919 júniusának eseményei legalább hetven évre traumatizálták Dunapatajt, hiszen azok, akik ennyire mélyen kényszerültek belenézni az első vörös uralom szemébe, nem békültek meg az 1945 utáni másodikkal sem – s fájdalmukról ez idő alatt még csak nem is beszélhettek. Tegyünk eleget annak a kötelességünknek, többes számban, mi, mint magyarok közössége, hogy a történelmi traumáinkat feldolgozzuk és az abban mélyen érintett településeket megsegítjük.

Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket.

Az eseményen készült fényképek (készítette: Kovács Árpád, Dunapataj)